Határon túl

Van egy bakancslistám. Több hónappal ezelőtt felírtam rá Szlovákiát, mert a TV-ben láttam egy kisfilmet az országról, ami nagyon megfogott. Gyönyörű tájak, városok, kastélyok várnak ott. Telt múlt az idő, és egy iskolai napon feltette nekem a kérdést Viki néni: Jönnél velünk Szlovákiába? Egy percig sem kellett gondolkodnom, igent mondtam.

Otthon már azon töprengtem, hogy te jó ég, mennyi gyerek, akiket nem ismerek. Hiába járunk egy suliba, hatalmas az épületünk, arcról ismerem őket, de valójában nem tudok róluk semmit. Az országhatárt még át sem léptem, mégis azon vettem észre magamat, hogy a projektmunkák, a közös filmnézések és előadások közben „átléptem egy határt”. A feladataink elkezdtek felépíteni közöttünk egy hidat. Meghallgattuk egymás kiselőadásait, beszélgettünk, és a sok jó ember kis helyen is elfér elv alapján szorongtunk a kelleténél többen egy padon, míg Laci bácsit hallgattuk a Tátra élővilágáról.

Aztán eljött az indulás pillanata. Meg sem kísérlem leírni hol és merre jártunk, mit láttunk, mi történt. Hosszúra nyúlna a beszámolóm, ha megpróbálnám. Inkább kicsípek néhány emlékezetes pillanatot a 4 napból:

Kedd: Állok egy számomra ismeretlen ország egyik iskolájában, nézem az üzenőfalat és azt olvasom rajta: „ISTEN HOZOTT, DUNAKESZI!”. Tudták, hogy jövünk, vártak minket. Melegséggel és jóérzéssel töltött el. Mintha ott került volna a helyére a sulinkban már építgetett hidunk egyik pillére.

Kellemes volt kicsit fázni a Dobsinai jégbarlangban, és jó volt összedobni a lányokkal a pénzt, hogy egyikünk fotókat készíthessen a „határ alatt”.

Szerda: Tóni bácsit látni Lubló várában lovagi öltözetben, a sörfőzdéből származó korsóval a kezében, örökké kísérteni fog. Legalább ő, ha már a legenda béli kísértetet hiába kerestem.

A Vörös kolostor kertjében a sok romos szerzetesi épület közül egyet megmentettek. És egy számomra láthatatlan kéz gondoz mellette egy kis fűszerkertet. A kerítésénél ácsorogva próbáltam magamba szívni a virágzó növények illatát.

Innen néhány perces sétával léptünk át Lengyelország területére. Híd köti össze itt a két országot. És megint átléptem egy határt. Figyeltem az élelem után kutató lengyel vadkacsákat. Hihetetlen, de épp olyanok, mint a magyarok.

Csütörtök: Talán a harmadik napra nyíltam meg igazán, mert akkor beszélgettem a legtöbb társammal. Még mindig volt kit megismerni. És Lizi távcsövével vizsgálni a Tátra hegyvonulatát különösen csodálatos volt. Szerintünk megtaláltuk a jeti házát is a csúcson. Hiába derült ki egy térképből, hogy az egy kutatóállomás, az én emlékeimben az a jeti háza marad.

A Tar-pataki vízesésnél szorítottam a kulacsomat, hogy megtölthessem kristálytiszta vízzel. És itt is egy híd! Átsétáltam a vízesés egyik oldaláról a másikra, ott kóstoltam meg a hűsítő innivalót. Ha arra jársz igyál belőle te is, ez nem a megszokott csapvíz!

Péntek: A kassai székesegyházból népes kékköpenyes csapat jött ki, akik a téren hatalmas üdvrivalgással dobták a magasba kalapjukat. Boldogok voltak és vidámak. Egyszer majd én is így fogok örülni a diplomaosztómon. A fiatalság mellett pedig a piacon megtaláltuk a múltat is. Több standnál régiségek sorakoztak. Pénzérmék, bicskák, háborús emléktárgyak, retró kisautók.

Betlér már a végét mutatta a kirándulásunknak, de szép emlékként fogom őrizni a vadászházi sétánkat Viki nénivel. Beszélgettünk, gyönyörködtünk a szobák tapétáiban, a bútorokban és a sok színes kályhában. Lakberendezési szempontból ugyan nem mindig passzolt minden mindennel, de érdekes volt látni egy régi kor stílusát.

Hazajöttünk. Este, a saját ágyam szélén ülve elfogott az az érzés, hogy ezt az egészet csak álmodtam. Pedig nem, hiszen tényleg határokat léptem át. És azt gondolom, hogy ennek a kirándulásnak köszönhető, hogy hétfőn az iskolában a Nemzeti Összetartozás Napi megemlékezésünkön most kicsit más füllel hallgattam Noémi néni beszédét, aki mesélt Szlovákiában született nagypapájáról és magyar nagymamájáról. A mi országunkban alapítottak családot. És a nagypapájának ehhez egy hídon kellett átmennie.

Filip-Futaky Hanna
7. na