Megkésve bár, de törve nem…

Idén a tavaszi szünet miatt kissé megkésve, április 15-én emlékeztünk meg a magyar költészet napjáról.

Ráhangolódásként első szünetben néhány József Attila vers megzenésített változata szólt. Második szünetben pedig egy nagy közös versmondásra gyűltünk össze az aulában.

Két kortárs költő versét szavaltuk el közösen: Varró Dániel Szeszélyeskedő című költeményét, illetve Szabó T. Annától A belső mosolyt. Ezzel emlékeztünk meg arról, hogy a vers mindenkié: írjunk, olvassunk, hallgassunk gyakrabban verseket.

Szabó T. Anna: A belső mosoly…

A belső MOSOLY nem beszél,
csak SZAVAK NÉLKÜL simogat,
biztat, melegít, benned él,
szívdobogással támogat,

a belső mosoly jó meleg,
jut másnak is, sosem fogy el,
MINDVÉGIG ott marad veled,
amíg lélegzel, nem hagy el,

a belső mosoly ellazít,
végigvezet az életen,
minden kötelet elszakít,
ha fojtogat a FÉLELEM,

a belső mosoly megsegít,
átölel, nem vagy egymagad –
felsugárzik az arcodon:
már bentről melegít a nap

Varró Dániel: SZESZÉLYESKEDŐ

Hétfőn hú, nagy az én haragom
azt, aki bosszant, megharapom.

Kedden a kedvem pont közepes,
se jó, se rossz, mint a krumplileves.

Szerdán szépen szót fogadok,
intelligensen bólogatok.
Csütörtökönként úgy alakul,
hogy csínyeket csinálok csintalanul.

Pénteken egy pukkancs vagyok én,
dacosabb, mint a saját kisöcsém.

Szombaton szeppent vagyok és szende,
semmi komiszság nem jut eszembe.

Vasárnap aztán verekedek,
visítok, amíg berekedek,
vigadok duhajul, végtére
mi másra való a hétvége?